Alan Jones

Alan Jones 1946. november 2-án született az ausztráliai Melbourne-ben Stan Jones fiaként, aki hazája ismert autóversenyzője volt. Ebből következően Alan természetesen "benzingőzös környezetben" nőtt fel, így nem volt nehéz rátalálnia a gokartozásra sem tinédzser korában. Miután iskoláit befejezte apja Holden-kereskedésében dolgozott, közben pedig egy Minivel versenyzett. Később Stan vásárolt egy kiöregedett Coopert, s fia ekkor már ezzel járt versenyekre. 1967-ben Alan úgy döntött, hogy Európába megy és itt próbál áttörést elérni, hogy felfigyeljenek rá a Forma-1-es csapatfőnökök. Akkori angliai útja, illetve versenyzése nem volt túl sikeres, de 1968-ban újra visszament. Négy évig gyakorlatilag különösebb sikerek nélkül versenyezgetett Angliában, mígnem aztán 1973-ban kapott egy GRD Forma-3-as autót maga alá. Hirtelen elkezdett jó eredményeket szállítani, s ekkor felfigyelt rá egy lelkes és gazdag autósport rajongó, Harry Stiller, akinek meggyőződésévé vált, hogy szép jövő várhat Jones-ra ha megkapja a megfelelő támogatást. 1974-re hát finanszírozott neki egy teljes évet a brit Forma-Atlantic-ban, ahol Alan versenyeket nyert és az egyik élversenyző lett. Stiller annyira felvillanyozódott, hogy vásárolt Jones-nak egy régi Hesketh-Ford Forma-1-es autót, amivel a pilóta elindulhatott 1975 néhány versenyén a világbajnokságban. Jones tehát az 1975-ös Spanyol Nagydíjon debütált a Forma-1-ben, de nem fejezte be a versenyt, mint ahogy a soron következő kettőt sem Monacóban és Belgiumban. Svédországban utoljára állt rajthoz a Stiller-féle csapat, s Alan először pályafutása során célba ért, de nem szerzett pontot. Itt Jones Forma-1-es pályafutása akár véget is érhetett volna, ám a Hill-Ford istálló éppen beugró pilótát keresett a Spanyolországban megsérült német Rolf Stommelen helyére és Alanre esett a választásuk. Jones a Holland, a Francia, a Brit és a Német Nagydíjon indult a Hill színeiben, s ez utóbbi versenyen megszerezte pályafutása első két pontját is egy ötödik hellyel. Ekkor visszatért Stommelen, Jones pedig a Forma-5000-ben folytatta az évet. Amikor a Hill csapat tulajdonosa, Graham Hill a tél során repülőgépszerencsétlenségben életét vesztette és ezzel megszűnt az istálló is, úgy tűnt, hogy Jones maradék reményei is szertefoszlanak egy Forma-1-es pilótaülésre az 1976-os esztendőre. Ekkor sietett segítségére egy másik volt világbajnok, John Surtees, aki már szintén csapattulajdonos volt. Jones 1976 harmadik versenyétől kapcsolódott be a világbajnokságba a Surtees-Forddal. Long Beach-en és Jaramában még nem szerzett pontot, azonban Zolderben már ötödik volt. Nem szerzett pontot a következő három versenyen - Monaco, Svédország, Franciaország -, majd Brands Hatch-ben újra ötödik lett. Újabb nullpontos sorozat következett - Németország, Ausztria, Hollandia, Olaszország, Kanada, USA - mígnem aztán ismét ponthoz jutott Japánban, ahol negyedik lett. 7 pontjával végül tizennegyedik lett a világbajnokságban a brazil Carlos Pace-val (Brabham-Alfa Romeo) holtversenyben. Ez remek teljesítmény volt - különösen ha figyelembe vesszük, hogy csapattársai egyetlen pontot sem szereztek (Brett Lunger, Henri Pescarolo, Connie Andersson, Noritake Takahara, Divina Galica). Ennek ellenére 1976 végén szakított a Surtees-zel és úgy döntött, hogy 1977-ben Amerikában fog versenyezni a hong-kongi Teddy Yip Forma-5000-es csapatában valamint USAC versenyeken vesz részt. A sors szólt közbe, amikor a Forma-1-es Shadow-Ford csapat pilótája, Tom Pryce halálos balesetet szenvedett Dél-Afrikában. A Shadow csapat ekkor vette fel a kapcsolatot Jones-szal és hívta vissza a Forma-1-be. Alan 1977-es Forma-1-es szezonja a negyedik versennyel, a Long Beach-i Amerikai Nagydíjjal kezdődött: itt és a spanyolországi Jaramában nem fejezte be a versenyt, majd Monacóban hatodik lett, Belgiumban ötödik. A következő négy versenyen - Svédország, Franciaország, Nagy-Britannia és Németország - nem szerzett pontot, utána azonban az év szenzációját okozta Ausztriában: nyert az esőversenyen! Ez volt a kis Shadow-csapat történetének első és egyetlen futamgyőzelme és ennek hatására Jones teljesítményére természetesen felfigyeltek mások is - köztük a szárnyait bontogató Williams csapat, amely le is szerződtette őt 1978-ra. De addig még hátra volt öt futam az 1977-es évből a Shadow-val: Hollandiában Jones kiesett, Olaszországban harmadik lett Mario Andretti (Lotus-Ford) és Niki Lauda (Ferrari) mögött. Watkins Glen-ben kiesett, Kanadában és Japánban pedig negyedik lett. Összesen 22 pontot gyűjtött, amivel hetedik lett a világbajnokságban. 1978-ban új fejezet kezdődött Jones pályafutásában a Williams-Fordnál. Amikor aláírt a csapathoz, akkor persze még nem tudhatta, hogy a Forma-1 történetének egyik leendő sikeralakulatához szerződött, melynek felfutása pont vele fog elkezdődni. 1978-ban Frank Williams istállója még csupán egy volt a kor sok középszerű alakulata közül. Viszont az ambíciók megvalósításához sikerült pénzes támogatót találniuk a Saudia Airlines cégben. A "78-as szezon azonban még csak az építkezés éve volt, a csapat csak egy autót indított Alannel. Jones az első két versenyen, Argentínában és Brazíliában nem szerzett ponot, aztán Dél-Afrikában negyedik lett. Ezt újabb pont nélküli időszak követte öt versenyen keresztül a Long Beach-i Amerikai Nagydíj és az anderstorpi Svéd Nagydíj között. La Castellet-ben aztán sikerült két pontot szerezni, majd újabb öt versenyen keresztül - Brands Hatch és Monza között - megint semmi. A Williams számára az év legjobb eredménye az a második hely volt, amit Alan az utolsó előtti versenyen, Watkins Glenben szerzett. Az utolsó futamon, Montrealban megint nem termett számukra pont. Összességében Jones 11 ponttal a tizenegyedik helyen végzett holtversenyben Riccardo Patresével (Arrows-Ford). Jones 1978-as évéhez tartozik, hogy elindult az amerikai CanAm sorozatban is és bajnok lett a Jim Hall Lola csapat színeiben. 1979-ben megérkezett a Patrick Head által tervezett FW07-es, ami remek autónak bizonyult, amint "bejáratódott" egy kicsit. Immár két autóval indultak - Jones mellett a másikban a svájci Clay Regazzoni ült. Az év elején még az FW06-ost használták, ami hasonlóan muzsikált, mint 1978-ban: sok kiesés, kevés pont. Jones első pontszerzésére a negyedik versenyen, Long Beach-en került sor, ahol a harmadik helyen végzett. Utána újabb négy versenyt kellett várni a következőre, amelyre a franciaországi Dijonban került sor, ahol Alan negyedik lett. Silverstone-ban aztán beindult a szekér - de még hogy beindult! Igaz, az új autó teljesítményéből először Regazzoni profitált, hiszen ő aratta vele az első győzelmet Silverstone-ban. Alan ezen a futamon - vezető pozícióból - kiesett, de aztán Hockenheimtól kezdve ellenállhatatlan volt. Sorozatban három győzelmet aratott a Német, az Osztrák és a Holland Nagydíjon. Aztán miután Monzában nem szerzett pontot Montrealban ismét nyert! Az év utolsó versenyén, Watkins Glenben ugyan nem ért célba és az év második felében mutatott dominancia ugyan nem volt elég az 1979-es világbajnoki címhez - Jones 40 ponttal harmadik lett a két Ferrari-pilóta, Jody Scheckter és Gilles Villeneuve mögött - de azt előre vetítette, hogy a Williams-Ford toronymagas favoritként indul neki az 1980-as esztendőnek! Az új szezonra Jones mellé új csapattárs került az argentin Carlos Reutemann személyében. Reutemann is erős versenyző volt, s az, hogy egy csapatba kerültek magával hozta a csapaton belüli rivalizálást és konfliktusokat is. Jones rögtön megnyerte az év első futamát Argentínában, aztán harmadik lett Brazíliában René Arnoux (Renault) és Elio de Angelis (Lotus-Ford) mögött. Nem fejezte be a versenyt Kyalamiban és Long Beach-en, majd második lett Belgiumban Didier Pironi (Ligier-Ford) mögött. Nem ért célba Monacóban, aztán nyert Franciaországban és Nagy-Britanniában. Németországban a harmadik helyen végzett Jacques Laffite (Ligier-Ford) és Reutemann mögött - mellesleg először (és az 1980-as szezon során egyedüli alkalommal) győzte le csapattársa úgy, hogy mindketten célba értek. Ausztriában második lett Jean-Pierre Jabouille (Renault) mögött, Hollandiában nem szerzett pontot, Monzában második lett Nelson Piquet (Brabham-Ford) mögött. Az utolsó két futamon Kanadában és Watkins Glenben diadalmaskodott és ezzel a világbajnoki címet is megszerezte - az elsőt, amit valaha Williams-autóval nyertek! Összesen 71 pontot szerzett - amiből 67 számított a "11-legjobb-verseny" szabálya miatt - és öt futamot nyert. Legközelebbi vetélytársa, Piquet 54 ponttal és három győzelemmel kellett, hogy beérje. Csapattársa, Reutemann a harmadik helyen végzett 49 ponttal - amiből 42 számított - és egy nyert versennyel... 1981-ben a Williams akár második világbajnoki címét is megszerezhette volna, ha autójuk csak egy picivel megbízhatóbb, illetve ha sikerült volna Jonesnak és Reutemannak valamilyen ésszerű megállapodást kötni egymás segítéséről - ahelyett, hogy ádáz csatát folytatva a másik ellen pontokat rabolnak egymástól és ezzel a "nevető harmadik", Nelson Piquet és a Brabham-Ford malmára hajtják a vizet... Jones világbajnokhoz méltón - futamgyőzelemmel - kezdte az évet Long Beach-en, majd második lett Reutemann mögött Brazíliában, aztán negyedik Argentínában Piquet, Reutemann és az ifjú Alain Prost (Renault) mögött. Imolában nem szerzett pontot, Belgiumban kiesett. Monacóban második lett Gilles Villeneuve (Ferrari) mögött, ezt követően négy versenyen keresztül - Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország - nem szerzett pontot. Ausztriában negyedik lett, Hollandiában harmadik Prost és Piquet mögött, aztán Olaszországban második Prost mögött. Kanadában kiesett, majd Las Vegasban úgy fejezte be az évet, ahogyan elkezdte - futamgyőzelemmel. Ez azonban nem volt elég a világbajnoki címhez, ami végül Piquet-é lett 50 ponttal. Reutemann 49 ponttal lett második, Jones 46 ponttal harmadik... Alan ekkor 35 éves volt és úgy döntött, hogy szögre akasztja a bukósisakot, azonban később ez mégsem bizonyult az utolsó szónak. 1983-ban egy verseny erejéig visszatért az Arrows-Ford színeiben Watkins Glenben, ahol is nem fejezte be a versenyt. Aztán 1984-et kihagyta, majd ismét visszatért 1985-ben a Carl Haas-féle Lola kasztnis Beatrice-Hart színeiben négy versenyre - Monza, Brands Hatch, Kyalami, Adelaide - de egyik alkalommal sem ért célba. Ennek ellenére 1986-ban is folytatta a Beatrice-Forddal - immár az egész szezonban. Mindössze öt alkalommal ért célba - Belgium, Kanada, Németország, Ausztria, Olaszország - s ezek közül két utóbbi alkalommal szerzett pontot: Zeltwegben negyedik lett, Monzában pedig hatodik. 4 pontjával tizenkettedik lett a világbajnokságban mielőtt végleg visszavonult a Forma-1-től. Jones az 1980-as évek végéig még túraautózott, ma pedig Forma-1-es szakkommentátorként dolgozik az egyik ausztrál televíziós csatornánál. Az utóbbi időben olyan hírek is érkeztek felőle, hogy esetleg visszatér a túraautó versenyekhez - vagy versenyzőként, vagy pedig csapattulajdonosként úgy, hogy fia, Christian lenne az egyik versenyzője.